Élménybeszámoló P. Écsy János és P. Márk József külföldi útjairól.

Csíksomlyó, 2002. június 25. Összeállította: P. Márk József OFM

A szerző előszava:

Gondolom, rendi testvéreink tudnak arról, hogy P. Écsy János és P. Márk József, mármint én magam, az 1970-es, 1980-as években, négy esetben tettünk utazgatást közép- és nyugateurópai országokban, turisztikai jelleggel. A turisztika csak cím volt, hogy kimehessünk. A valóság az, hogy híres búcsújáró helyek felkeresése, múzeumok és művészeti értékek látogatása volt az igazi célunk. T.i. P. Écsy János a műemlékeknek és műalkotásoknak igen jó ismerője volt. Amit könyvből és leírásból tudott, kívánta meglátni és megtapasztalni természetben is. Nagy élmény volt számára minden híres-nevezetes épület, szobor, festmény és egyéb kincsek közelről való látása és sok esetben megtapintása. Engem kísérőnek vitt magával, amit nagy örömmel és készséggel teljesítettem. Természetesen, számomra is sok élményt és tanulságot jelentett a világjárás. Én nem tudományos ismertetést akarok irományomban kifejteni, hanem az utazgatások alkalmával történt eseményeket lejegyezni, - néhol humoros formában, - mert úgyebár, sok minden fordul elő ilyen kiadós utazás közben. Nem is volt szándékomban leírni ezeket, de Aba atya egy mezei sétánk alkalmával rám támadott: "Te József! Leírhatnád úti élményeidet, hiszen olyan jóízűen tudsz mesélni. Látod-e, én is mostanában írtam a Hírnökben, öregségemre?" "Hát ez igaz,- mondtam én - s még milyen tartalmas cikkeket." Ezzel, Aba atya úgy betette a darazsat a fülembe, hogy mindegyre csak azt zümmögte: Írd le, írd le, írd le… Ennek már nem tudtam ellenállni és ráadtam magam az írásra. Igérem, hogy meg nem történt eseményt nem beszélek el. A megtörténtet is csak egy kissé körülírom. Hogy mennyire rúg elbeszélési anyagom, nem tudom előre megmondani. Amikor a befejezéshez érek, Áment teszek a végére.

Az 1970-es években annyira enyhült a politikai légkör, hogy kérésünkre kiengedtek 1974-ben, magyarországi és csehszlovákiai turisztikai útra, egy hónapra. Elég is volt. Elővettük a bogárhátú Volkswagent, s megraktuk útravalóval. Elindultunk Odorik atya áldásával, akit János atya helyettesként hagyott Somlyón. Menegettünk, szép őszi időben s az első nagy élményünk az volt, hogy amikor a magyar határon átmentünk, minden jelzés és kiírás magyar nyelven volt. Ez annyira szokatlan és csodálatos volt számunkra, hogy a szívünk csak úgy ugrált a keblünkben. Szerencsére jól be volt gyökerezve és nem tudott egészen kiugrani. Az első nagyváros Magyarhonban Szeged volt. Abban is a nagy, kéttornyú székesegyház. Köszöntöttük az Úr Jézust, körbejártuk a templom belső részeit, meghallgattuk az orgona hangját. Felismertem a Geyer-féle tervezet szerinti hangzását. János atya bement a sekrestyébe. Ott egy sekres-tyés nővér fogadta. János atya elmondta, hogy Csíksomlyóról vagyunk. A nővér válaszolt is rá: "Én is jártam a somlyói kegytemplomban a nyáron, és ott, a sekrestyében egy ferences atya olyan utálatosan fogadott minket." János atya irult-pirult, régi szokása szerint. Igyekezett mielőbb kijönni a veszedelmes helyről. Kint, a templom előtti téren azt mondja nekem: "Nézd, József, hogy jártam! Csak az a szerencsém, nem ismert fel az apáca, hogy én voltam az az ominózus atya." Így tudtuk meg, hogy a Somlyóra látogató zarándokok hogyan látnak és ítélnek meg minket. Megjegyzem, hogy János atya gyakran fáradt, kimerült volt és ilyenkor nehezére esett a vendégek fogadása. Ehhez hasonlít a következő eset is: Budapestet útba ejtettük. Hiszen ez volt csavargásunk egyik főcélja: meglátni, körbe járni ezt a szép, híres fővárost. Álmaink városát. Meglátogatni ferences testvéreinket és sok szép templomot, épületet, múzeumot és mindent, amiben csak gyönyörködni tudtunk.

Utunk elvezetett egyik este Budapesten, Paskai László teológiai professzor úrhoz is. Tudtuk róla, hogy ő alapjában véve ferences barát. Arra számítottunk, hogy valamiképpen éjszakára szállást kapunk a professzor úr közbenjárására. Ebben nem is csalatkoztunk, mert ő mindent elrendezett. A probléma az volt, hogy az előző nyáron a professzor úr Csíksomlyón járt, talán szentmisét is végzett. Örömmel mondta János atyának a sekrestyében, hogy ő is ferences. János atya nem értette meg, mit mondott a professzor úr és nem invitálta meg a kolostorba, reggelire. Megjegyzem, János atya bal fülére nem hallott, s amit azon az oldalán mondtak neki, nem reagált rája. Még engem is, séta közben a jobbjára parancsolt, hogy hallja, amit mondok. Hát így történt, hogy a professzor úr, csalódással a lelkében lement Esztelnekre, és ott elmondta az ebédlőben a somlyói rideg fogadtatás élményét. Megütközve hallgatták a testvérek, de már nem lehetett segíteni a bajon. Természetesen, János atyával ismertették a panaszt. Budapest felé menet azt mondja János atya nekem: "Te József, hogy merjünk a tanár úr színe elé kerülni a Somlyón történtek után?" Én, edzettfejű, székely eredetű ember lévén, nem hátráltam meg könnyen a nehézségek előtt. Azt feleltem: "János atya! Tegyünk úgy, mintha nem történt volna soha semmi. Kopogjunk be, köszöntsük a tanár urat és fejezzük ki szállást kérő szándékunkat." Azt mondta János atya: "Igazad van." Így is cselekedtünk. S hát csodák-csodája, a tanár úr nagyon kedvesen fogadott. Ő is úgy tett, mintha nem történt volna Somlyón semmi. Fel sem hozta, nem is említette. Azt mondta: "Nekem nincs itt konyhám, de elmegyünk egy Duna-parti vendéglőbe, és ott megvacsorázunk. Hát a halászlének és a sült halnak kettős íze volt: egyik a természetes, a csípős paprikás; a másik a megbocsátás és a testvéri szeretet íze, amely a tanár úr nemes gesztusából áradt. S ehhez járult még a szívet bizsergető cigányzene, amely minden bút-bánatot feledtetett. Lett is ebből a találkozásból olyan szent, magasztos testvéri kapcsolat, hogy évek múltán, amikor felmagasztalták a professzor urat veszprémi megyéspüspökké, segédpüspökével együtt meglátogatott minket Csíksomlyón teljes püspöki hatalommal, amit mi ugyancsak jó néven vettünk és igyekeztünk igaz ferences testvéri szeretetünkről meggyőzni őket. Aztán lett a mi számunkra gyakorlati hasznos oldala is a kapcsolatnak; mégpedig az, hogy a következő Nyugatra vándorlásunk alkalmával, - kétszer is - úgy céloztuk meg az út végét, hogy éppen a veszprémi püspöki rezidencián kössünk ki éjszakára. Nem is volt rossz gondolat. Bárki elképzel- heti, mit jelent két szegény, fáradt ferences utazónak püspöki vendégszobában pihengetni. A vacsoráról ne is szóljunk! Azon régi somlyói sikertelen fogadásról, mindnyájan már régen elfeledkeztünk. Csak még annyit kívánok az eseménysorozathoz kapcsolni: nem csoda tehát, hogy az Egyház ily nemes szívű főpapot bíborosi méltóságra emelt? S hogy Csíksomlyót a bíboros úr soha el ne feledje, 1998 pünkösd szombatján jégesővel jól megverettük. Még a püspöksüvege is elázott.

Budapestről vettük az irányt Csehország felé. Pozsonyban az történt, hogy amikor a központban, valahol leparkoltunk a Volkswagennel, nem néztük meg a tér, vagy közeli utca nevét. A város megvizitálása után akartunk tovább menni. De hol a Bogárhátú? Fél órát kerestük, míg rátaláltunk, s levontuk a következtetést, hogy ezután, - parkolás esetén - meg kell jegyezni az utca nevét. Mentünk északra. Malackán betértünk egy templomba. Kolostor is volt mellette. Hát a templom közén jön hátra egy idősebb ferences atya. Le sem lehetett volna tagadni mivoltát. Civilben volt. Úgy nézett ki, mint nálunk Viváld atya, amikor felvette kopott csángós ruháját. Nagyon tetszett nekünk, de nem lepleztük le magunkat, mert menni kellett tovább. Aztán meg a nyelvvel is "csehül" álltunk. Prága látogatása után elmentünk Karlovy-Varyba. Ez egy szép fürdőhely, Csehország legnyugatibb részében. Gyomorgyógyító hatású ásványvize van. Az volt a divat, hogy a gyomorbetegek két öklömnyi kis korsókat vásároltak, a kútnál megtöltötték borvízzel és a korsó fülén lévő csecset szopogatták. Mindenkinek: úrnak, nagyságának, kisasszonynak korsó volt a kezében és szopogatta időközben. Élveztük azt a gesztust, ahogyan tartották a kezükben a korsót és előkelő, szertartásos mozdulattal szájukhoz emelték, azt ízlelgetve sétáltak. Mondom: "Nézd meg, János atya, csak nekünk nincsen korsónk." Nem is vettünk, mert a Bogárhátú vinni akart tovább. Így hát a csorgónál mi is ittunk borvizet, ahogy itthon, nálunk szokás. Felvidéket is végigbarangoltuk. Így esett utunkba Lőcse városa. A központban valami Hely-történeti Múzeumot látogattunk meg. Aztán az épület sarkánál, a főtéren, volt egy vasrácsból készített kuckó. Az idegenvezető asszonyság mesélte erről az alkotmányról, hogy a középkorban a hámból kirúgós férfiakat, akik közbotrányt okoztak erkölcstelen életükkel, ebbe a vasketrecbe zárták be, büntetésül, néhány napra. Jöttek is a városlakók megszemlélni a különleges látványt. A hallgatóság nem tett ellenvetést az ismertetésre, de mi tudtuk a magyar irodalomból, hogy nem férjeket, hanem kikapós feleségeket zártak be oda, állítottak pellengérre. János atya egy megjegyzéssel nyugtázta a dolgot: "Van esze a hölgynek. Kimentette a női nemet a szégyen árnya alól, s átruházta a férfiakra."

1976-ban úti célunk Ausztria, Németország, és Olaszország volt. Ausztriában Bécsnek szenteltünk nagy figyelmet: A Szent István dóm, a három királyi palota: a Hoffburg, a Belvedere és a Shönbrunn végiglátogatása. Megcsodáltuk a híres Operaházat kívülről. Benne nem operáltunk. A Stadtparkban Johann Strauss romantikus szoborcsoportját, s végül a Práterben a 67 méter magas forgatós kereket, amely azon a napon nem működött. Egy alkalommal járkálva a főutcákon, mit vettünk észre: hogy lóvontatóshintós fiákerek is közlekedtek a nagyvárosi forgalomban. Bizony, aki jót akart vigyázkodni a város utcáin, kibérelte ezen alkalmatosság valamelyikét. Igaz, hogy ugyancsak kellett hozzá fitying, jobban mondva Schilling. S hát azt vettem észre, hogy a fiákeres lovak hátsó felénél is akasztottak fel valamiféle tarisznyát. Mondom, "Nézd, János atya: ezeknek a lovaknak az utolsó felénél is adnak zabot." Azt mondja János atya: "Nem úgy van az, te jámbor! Az a háló azért van oda iktatva, hogy a lovak a citromot ne hullassák el a szép, tiszta utcákon." Megértettem, csak azon kezdettem el sajnálkozni, hogy szegény bécsi verebeket még ettől a kiváltságtól is megfosztják. Mármint az élelem beszerzésére vonatkozólag. Meg kellett keresnünk egy utcát. Az útkereszteződésben, a járdán, János atya mindenfelé vigyázkodott és vette számba a környező utcákat. Ugyanakkor egy bécsi kismama is taszigálta porontyát egy babakocsiban. Ő is valaki után nagyon figyelt, csak éppen azt nem nézte, hogy merre taszítja kocsiját. Így történt meg, hogy János atya lépett egyet, vagyis akart lépni, de ott volt előtte a babakocsi, és megbotolva benne ráborult a kocsira, a túlsó oldalán megtámaszkodva jó hosszú karjaival. A kis osztrák látta, hogy valami történik vele, de úgy megijedt, hogy még jajgatni sem mert. A kismama is arra pillantott, de nem tudta felfogni, hogy ez az úr mit akar, miért borult rá porontyára? S amikor magához tért, így kezdett méltatlankodni: "Sie sind villeicht ein augenblink?" Ami magyarul így hangzik: "Ön talán vak?" Miután János atya lefordította nekem a szavakat, én is rávágtam, de magyarul: "Maga is nézzen oda, merre tologatja szeretett csemetéjét." Aztán tovább álltunk, de engem olyan nevetőgörcs fogott el, hogy több utcán végig kacarásztam. Elfeledkeztem arról, hogy sétálásunk célja Bécs szépségeinek szemlélése. Végül bocsánatot kértem János atyától a sok illetlenségért, amit ő szívesen, azonnal meg is adott. Ausztriában volt még egy kellemetlen élményünk. Utunk Salzburgba vezetett. Ősi nagyváros, egy várdomb tövében. Meglátogattuk a szép, nagy templomot, felvonóval fölmentünk a várra, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a városra és környékére. Majd azt mondta János atya: "Menjünk be a ferences kolostorba, kérjünk szállást éjszakára." Bementünk, előadtuk kérésünket. Mondták, hogy csak a vikárius atya van itthon. Mindjárt jött a vikárius, - egy barna pillantású, valószínűleg olasz származású szerzetes, - és indulatosan, mintha kígyó csípte volna meg, mondta: "Kein platz, kein platz!" Vagyis, nincs hely, nincs hely. Mi alázatosan leléptünk, de János atyában forrt a méltatlankodás: "Mondhatta volna mosolyogva, hogy nincs hely, nem tudunk szállást adni." Én pedig úgy fogtam fel, hogy Fiorettibe illő esemény. Ilyen a tökéletes boldogság. Egyben azt a következtetést is levontam: "Így is lehet vendéget fogadni." Északra mentünk. Lassan elült lelkünkből a kellemetlen élmény és mi vidáman utaztunk tovább. A gondviselés azzal rekompenzált, hogy egy kis városban találtunk egy kellemes szállodát és jót pihentünk benne.

Másnap átmentünk Nyugatnémetországba, Passaunál. Délnémetországban, vagyis Bajorországban élt P. Stöckl Hermenegild a laupertshauseni plébánián. Hólyagkő kezelése okából ment ki Nyugatnémetországba és ott is maradt végleg. Itthon nem tudtak megfelelő kezelést,- jobban mondva, - orvosságot biztosítani neki. Jó szálláslehetőség volt a mi számunkra az ő otthona. Történt, hogy amikor beérkeztünk falujának középpontjába, nem találtuk otthon plébániáján P.Hermenegildet. János atya megkérdezte a szomszéd embert, hol lehet a Herr Pfarrer? Felelt valamit a szomszéd, de János atya nem értette a bajor tájszólást. Visszatérve hozzám, azt mondta: "Nem értettem egy szót sem ennek az úrnak beszédjéből." Erre én: "Akkor most egyformán tudunk németül." Nemsokára megjött Hermenegild atya. Szeretettel fogadott házába és mi boldogok voltunk. Úgy éreztük magunkat, mintha hazaérkeztünk volna. Örvendeztünk a testvéri együttlétnek, különösen mi a jó szállásnak. Attól fogva nála tanyáztunk útjaink közben. Nyugatnémetországi körözésünk folytán elérkeztünk egy este, sötétvégben Münchenbe, a Szent Anna ferences kolostorhoz. A porta előtt egy testvér sepergetett. Kivilágra úgy nézett ki, mint nálunk Jánosi Gáspár testvér. Formája, mozgása, növetele tökéletesen hasonlított őhozzá. Mondom: "János atya, nézd Gáspár testvért! Csak a tehenek hiányoznak mellőle." A jó testvér szeretettel bevezetett és bemutatott a kolostorban a házfőnöknek. A többi ment magától. Tettünk északra egy nagy utat, vonattal. Így jutottunk el Marburgba, ahol a katolikus templomban van Árpádházi Szent Erzsébet sírhelye. Meghatódva léptünk be Szentünk templomába. János atya előre ment, de én megpillantottam, hogy a mellékoltárnál egy koporsóban látható egy apáca holtteste, üvegfal mögött. Abban a tudatban, hogy ez Szent Erzsébet sírhelye, letérdeltem elébe és kezdtem tisztelni, majd neki ajánlottam magyar nemzetünket s kértem, viselne gondot ránk. János atya visszajőve így szólt hozzám: "Gyere József, ne mind ájtatoskodj a holt apáca előtt. Az nem Szent Erzsébet teste." Előre vezetett s hát a főoltártól jobbra volt egy kis mellékcella. Abban volt az Árpádházi szent Erzsébet szarkofágja. Egy magasra helyezett, ravatalszerű építmény volt, körben domborművekből kimintázva, bearanyozva, a Szent életének egyes jelenetei. Csodaszép volt. Most már igazán megtiszteltük Szentünket és megújítottuk nemzetünk és magunk felajánlását, kérve közbenjárását miérettünk. - Bevégezve ájtatosságunkat, elindultunk az állomás felé. S hát az utcán két német Jugend veszettül verekedett. Az egyik erősebb volt, s a másiknak verte a fejét az aszfaltba. Bennem felforrt a székely vér, oda akartam menni, a gyengébbnek segíteni. János atya - higgadtabb ember lévén, - felmérte a helyzetet s azt mondta: "Jóska, ne szökdöss. Nem vagy te illetékes, hogy bele avatkozzál az ők belügyeibe. Hátha abbahagyják a verekedést és elkezdenek minket ütni? Akkor ki siet a mi segítségünkre?" Lehűltem és mondtam: "Igazad van." S aztán mentünk békében tovább, az állomásra.

Olaszországban voltak továbbá jeles élményeink: Első város, amelybe betértünk az Alpokról való leereszkedés után, Trento volt. Mi tudtuk erről a városról, hogy valamikor a középkorban itt zajlott le a híres Tridenti Zsinat. Fel is kerestük az ősi templomot. De az emlékezésen túl a következő esemény ragadta meg figyelmünket: éppen vasárnap koradélután volt az idő. Egy csoport úriember hangosan dajnácsolt végig az utcán. Kétfelől az ablakokból nagyságák hajoltak ki és kedélyesen feleselgettek a hangoskodó uraságoknak. Mindketten szinte egyszerre vontuk le a következtetést és mondtuk ki: "Olaszországban vagyunk." Milánóban megcsodáltuk a nagy, szép gótikus dómot, a Milánói Skálát, kívülről. Szent Ambrus ősi templomát és a közelében lévő házat, melyben a Leonardo da Vinci “Utolsó vacsora” képe található. Sajnos, hétfő lévén, a Múzeum-ház zárva volt. Ugyanígy jártunk Paviában, ahol egy régi templom falai között van eltemetve Sz. Ágoston, a nagy egyházatya. Útban Genova felé, megpihentünk egy parkolóban, még ettünk is valamit. Egy maffiás úr - látva, hogy külföldiek vagyunk, - felkínált megvételre egy Doxa aranyórát. Mondtuk, hogy mi szegény vándorok vagyunk s nincsen potyapénzünk, hogy megvegyük az órát. De ő nem tágított s mivel látta, hogy nem alkuszunk, oda dobta a sofőrülésre az órát azt mondva: "Adjanak, amennyit akarnak érte." János atya engedélyével 20000 Lírát adtam neki s aztán elburungoztunk az órával. Kurkó Alajosnak voltunk a vendégei Genovában. Sétálva az utcán, azt modja: Van neki egy órás ismerőse. Megkérdezi, mit szól az óravásárláshoz? Mennyit ér meg? Erre én is kíváncsi voltam. Belépve az üzletbe, Kurkó főtisztelendő mutatja az órát, s mondja, hogy mit ér meg? Az órás, távolról azt mondja: úgy-e az autósztrádán vették. Igen. Hamisítvány. Mennyi az ára? Ha aranyóra, akkor 400000 Líra. Hát ezt így mennyire taksálja? Megér 20000 Lírát. Megjegyzem, hogy évekig hordtam ezt az órát. Tehát nem csapódtam be nagyon. - Folytatása is van a dolognak. Rómában a Termini vasútállomás előtt özönlik a nagy tömeg. Egy másik maffiás úr ugyancsak elénk áll és kínálja az ugyanolyan Doxa-aranyórát. Mondom: "János atya! Itt az alkalom, vegyél te is aranyórát. Ne irigyeld az enyémet." De ő nem állt rá. Elutasított órástól, maffiás úrtól, mindenestől magától. A maffiás úr sem mert sokáig kínálkodni, mert nem messze onnan, a karabinierik szemlélődtek. Az órakínáló úr is csak egyik szemével nézett ránk, a másikkal a rendőrök mozgását figyelte. Genovában Kurkó Alajos főpap elhelyezett egy papi aggmenházba. Nagyon kellemes szállás volt. Éjszaka vihar volt. Reggel a tenger úgy zúgott, mint amikor nálunk erősen fúj a szél és zúg, sistereg a Kissomlyó oldala. Aznap vonattal mentünk le Rómába. Sokáig vezetett a vasút a Genovai öböl, majd a Fölközi tenger partján. A tengeri vihar utóhatásaképpen, a sziklákon magasra csapott fel a habzó víz. A bosszantás ördöge rávitt, hogy megkérdezzem János atyát: "Mennyiért ülnél ki arra a sziklaoromra, lábat mosni?" Ő annyira el volt merülve a tenger szemlélésében, hogy csak ennyit válaszolt: "Ülj ki oda te, ha annyira kívánod."

Róma leírásához nem is mernék hozzá fogni. Az élmények halmaza özönlött ránk. Így csak arra szorítkozom, hogy lejegyezzem, hogyan nyertem két féle teljes búcsút Rómában. Egyik teljes búcsút Szent Péter sírjánál nyertem, elvégezve a Hiszekegyet és imádkozva a Szentatya szándékára. Ezt minden becsületes látogató megteszi. - A másik teljes búcsút a pénztárcámtól nyertem el, a zsúfolt autóbuszon. Úgy történt, hogy mondta János atya, hogy van egy nagyon híres múzeum a városi park közelében. Azt minden képen fel kell keresnünk. Egy főutcán kellett végig utaznunk. Az autóbuszon nagy volt a tolongás. Gyúródtunk és kapaszkodtunk, ahogy tudtunk. Egy idő után János atya magához szólított, mert hely üresedett mellette. Aztán leszálltunk. Az én derekamra fel volt sirítve a füsskabát. Nézem, hogy mi történt? Hát a hátsó fertályon a farzseb üres. Mindjárt tisztában voltam a helyzettel. Szerencsére csak 30 DM volt benne. Erre János atya igen nevetett az eseten és az én bosszúskodásomon. Én pedig úgy vettem elégtételt János atya kárörömén, hogy így szóltam: "Nem is bánom olyan nagyon, hogy megloptak. Csak azon bosszankodom, hogy kettőnk közül engem néztek a tolvajok az ügyetlenebbnek." Hát az ilyen meglepetéseket is bele kell számítani a világjárásba. Bár nem tartozik az én emlékeim közé az alábbi esemény, inkább a János atyáéhoz, de azért ide leírom, ha már Rómában vagyunk. 1981-ben, bizonyos körülmények miatt János atya Incze Dénessel, a tusnádfürdői esperes-plébánossal ment Rómába. Történt, hogy egynapi járkálás után igen megszom- jaztak. Elhatározták, hogy megisznak egy pohár sört, a Via Merulanai utcán, a Szent Antal egyetemen felül, egy szabadtéri utcai kiszolgálónál. Elhelyezkedtek az asztal mellett, megrendelték a sört. Hozta is mindjárt a pincér. Mielőtt azonban felemelték volna, odalépett egy berúgott, fiatalabb rendű hölgy és Dénes elől elkapta a poharat. Dénes utána ugrott, megragadta a poharat és nem engedte, hogy a némber felhajtsa a sört. Dulakodás támadt. János atya mondta: "Engedd el, Dénes, hadd igya meg a sört." Dénes nem hagyta magát: "Egy ilyen szajhának csak nem adom oda a sörömet!" - kiáltotta. És küszködés közben locsogtatták a drága italt az asztalra. Még a vendégekre is jutott belőle. Folyt a küzdelem, míg a pincér elő nem került, s véget nem vetett a háborúnak, magával hurcolva a hölgyet. Dénes visszaült helyére és diadalmasan kijelentette János atyának: "Végül is én győztem!" Erre, rendeltek még egy-egy korsóval.

Olaszországi utunk, - természetesen, - elvezetett Assziszibe. Szent Hely. Sok élmény! Már a fogadtatás hangulatos volt: Becsengettünk az Angyalos Boldogasszony kolostorába. Kijött egy olyan kinezetelű, jó kedélyű testvér, mint nálunk volt Hugó testvér. Kérdezi: "Per quanto tempo restano qui?" Vagyis: "Mennyi időre akarunk megszállni náluk?" Mondtuk: "Per due giorni." "Két napra." Karját kitárva, olaszos felkiáltással így válaszolt: "Come mai per due giorni? Per una settimana!" "Mi az, hogy két napig? Egy hétig!" Bár olaszos gesztus volt tőle ez a felkiáltás, jól esett nekünk. Igazán ferences vonás volt benne. Körülnéztünk a szent kolostorban és kifejeztük kívánságunkat, hogy szeretnénk szentmisét végezni a Portiunkula kis templomban. Elvezettek a sekrestyébe. Ott két öreg testvér szolgált. Hallva óhajunkat, elkezdtek morgolódni: "Miért jönnek ezek a testvérek is napközben misézni? Miért nem jöttek idejében?" Pillantottam János atyának, hogy otthon mi is sokszor ilyen kedvesen fogadjuk az időnkívüli misére jelentkező papvendégeinket. Felsóhajtottam:"Istenem! Milyen egyforma a világ!" Aztán szépen, ájtatosan elvégeztük koncelebrációs szentmisénket. Még a teljes búcsú elnyeréséért is imádkoztunk. Fölmentünk a "Sanctuario"- hoz. Imádkoztunk Szent Ferenc Atyánk sírjánál és megcsodáltuk a két egymás fölé épített templomot, annak szép festményeit. Utána Assziszi városán vonultunk végig, betekintve a nyitva lévő templomokba. A város végén van a Szent Klára temloma. Rövid ájtatoskodás után, egy kopott Alfa-Romeo taxival felkapaszkodtunk a Carceri remeteségbe. Sziklás, romantikus hely volt. A kőből épített kis kolostorban keskeny cellák voltak a remeték részére. Igazán szerény volt a berendezése. A folyosóról nyílt az ajtó, s mi még nyomogattuk, hogy lessünk be. De jött a remete testvér, kezeivel gesztikulálva, indulatosan hajtogatta: "Avanti, avanti!" Ami magyarul így hang-zik: "Kifelé, kifelé!" Természetesen, engedelmeskedtünk, mert többet nem is kívántunk látni. Még azt sem árultuk el neki, hogy mi is ferences félék vagyunk.

Az Alverna hegyén épült kolostor, templom és a stigmatizációs kápolna ugyancsak nagy lelki élménnyel járt mindkettőnk számára. Érdemes volt az olaszországi útba belekapcsolni Assziszit és Alvernát. Pádovát sem hagyhattuk ki zarándoklatunkból. Minden gyönyörű volt. Sok élménnyel teljes. Miséztünk Szent Antal sírja fölött. Láttuk a nyelv-ereklyéjét. Imádkoztunk úti szerencséért. Meg is hallgatta szent Antal. - Egy epizódot el kell beszélnem: Este későn érkeztünk meg Genovából. Egy szállodában húzódtunk meg éjszakázni. Előző nap nagy eső vert meg, úgy, hogy a félcipőim teljesen eláztak. Szerencsére volt egy új pár cipőm és lecseréltem az elázottakat. Spekuláltam, hogyan tudnám elemészteni divatból kiment cipőimet? Korán reggel mentünk a Sanctuarióba misézni és látogatni. Kezembe vittem a lábbeliket, s amikor Pádova patakán mentünk keresztül, jól körültekintve, magasan ívelve, belehajítottam a Pádova patakába. Nem kaptam lelki furdalást, sőt örvendtem, hogy én is hagyhattam valami emléket Pádovában.

1978-ban Magyarországon, Ausztrián, Németországon át, Franciaországi látogatásra vezetett utunk. Első szálláshelyünk Nancy városában volt. Sötétvégben János atya megpillantott egy kevésbé igényes szállodát. Előrement, megérdeklődni a lehetőséget. Egyszercsak intett, hogy a masinával vonuljak be a kapualj alatt, a szálloda elé. Lehúztam az ablakot, mivel bepárásodott, hogy lássak betérülni. Egyenesen a ház elé mentem, a parkoló helyre. Kivettük az éjszakára szükséges csomagjainkat. Gondosan bezártunk minden ajtót. Megvacsoráztunk és jóízűen aludtunk. Reggel mentünk az autóhoz, hogy induljunk tovább, s hát a sofőr felőli ablak teljesen le van húzva. Eszembe jutott, hogy én húztam le az este. A mellettünk lévő autók már elmentek. Nem hiányzott semmi az autóból. Rémüldözésünket ezzel a következtetéssel zártuk le. "Mindenki nem tolvaj, még Franciaországban sem." Mielőtt elhagytuk volna a várost, mondta János atya: "Nézzük meg a főteret, mert rendezett, szép épületekkel rendelkező város. Valamikor a lotharingiai hercegek, később más királyok székhelye volt." Valóban csodaszép főtér volt. Folyt a nagy forgalom a főutcán. Látom, hogy vele párhuzamosan megy egy másik út is, amelyen alig megy vajegy autó. Mondom: "Mi menjünk azon." Rövidesen befutott az út a föld alá. S hát városi parkoló hely volt ott. Másik oldalon sorompó állta utunkat. Mi beszorultunk, mint a patkány a fogóba. Mondom: "János atya. Lépjél akcióba, hogy valamiképpen kiszabaduljunk innen." Ő elment, vett lyukkártyát, bedugta a sorompó oszlopába s én hamar kapcsoltam, kifelé. Nehogy valami újabb katasztrófa érjen. Utunk sok szép, nagyvároson vezetett tovább. Végül eljutottunk Normandiába, Lisieux városba, amelyet kis szent Teréz tett naggyá. Meglátogattuk az ősi Kármel-kolostort, az előszobában Terézkének használati tárgyaiból rendezett kiállítást. A nagy templom építészeti különlegességnek számít. Miután kicsodálkoztuk magunkat, leirányítottak az altemplomba, ahol egy sekrestyés úr igen nagy kedvességgel fogadott és kiszolgált. Megjegyeztük magunknak: "Lám, így is lehet kiszolgálni a zarándokokat a kegyhelyen." Megcéloztuk Párist. De oda nem lehet csak úgy behajtani. Hát felkerestük az egyik külvárosban azt a magyar mérnököt, aki meghívólevelet küldött számunkra. Késő délután volt. Csak a háziasszony volt otthon, három kedves kislánykával. Mondta, hogy mindjárt jön a mérnök úr is. Időtöltésből nézegettük a szobák falán felfüggesztett színes és különféle bokályokat, vagyis díszedényeket. Erre János atya elővette a mi szerény ajándékunkat: egy korondi színes kancsót. A nagysága végtelenül megörült, mert amint mondotta, mindig hallott a korondi díszedényekről, de mostanáig nem jutott hozzá. Mi is örültünk, hogy a családnak ily nagy örömet okoztunk. - Aztán megjött a mérnök. Kedves ember volt. Szívélyesen üdvözölt. Betelefonált a párizsi kolostorba, hogy nála van két ferences barát. Befogadnák-e? Az igenlő válaszra azt mondta: "Én megyek elől az én autómmal, s önök kövessenek." Induláskor már sötét este volt. De nem volt sötét a párizsi főutcákon: olyan fény és villogás ragyogott, hogy csíki emberek számára kétségbeejtő volt. Én nem láttam egyebet, mint előttem három méterre két stopplámpát. Ha el találtam maradni csak egy kicsit is, beállt közénk egy más autó. Ez meg is történt, de aztán valahogy csak kiigazodtunk. Ezen katasztrofális út után eljutottunk a kolostorhoz, bebocsátást nyertünk az udvarra. Nem is mozdultunk ki három napig onnan. Nem kívántunk Párizsban furikázni autóval. A ferences kolostorban első programunk a vacsora volt. Beinvitáltak az ebédlőbe. Négyszögű asztalok voltak, négy székkel. Valami féle imát elzsummogtunk, s mi csak álltunk. Nem tudtuk hová üljünk? Mondták, foglaljunk helyet. De hová? Ahová akarunk. Furcsának találtuk, de ez nem rontotta étvágyunkat, mert szörnyen éhesek voltunk. Ez az elhelyezkedési rendszer azóta már hozzánk is elérkezett. Most már itthon is tudunk francia módra étkezni.

Másnap reggel elindultunk városnézőbe. Mondták az atyák, legjobb, ha a földalattin közelítjük meg a főteret. Azért mégis csak furcsának találtuk, hogy Párizst előbb az egérlyukakon keresztül ismerjük meg. Világszép város Párizs. Érdemes áldozni meglátására, ha valakinek lehetőség adódik. A nagy gótikus dóm, a szent Szív temploma, a főtér, az Eiffel vastorony, stb. Erre fel is húzattuk magunkat sodronnyal. Gyönyörű kilátás a városra. Lejőve, a torony tövében megettünk egy zsemlére akasztott kolbászt, rá egy feketét. Ezzel meg volt az aznapi ebéd. Aztán kimentünk meglátogatni Versailban a királyi palotákat. Természetesen, felkerestük a Világhíres Múzeumot, a Louvrot. Nehéz lenne leírni, mit láttunk abban. Szobrokat, festményeket: Mona Lizát, stb. Egy félkarú szobor mellett mondtam János atyának: "Nézd, milyen csonka kezű szobor. Biztosan, valami híresség." De mivel ő nem regisztrálta mondásomat, tovább mentünk. Amikor befejeztük nézelődésünket, azt mondja János atya: "Csak a Milói Vénuszt nem láttuk." "Hogy nézett ki?" - kérdeztem. "Hát csak fél karja van." Mire én: "Nem mondtam neked, nézd milyen félkarú szobor?" "Menjünk vissza, keressük meg." Fél órát kerestük, míg megtaláltuk. János atya lelke megnyugodott, hogy látta a Milói Vénuszt. Még csak annyit kívánok megjegyezni: hogyan beszélnek a franciák? Csücsörített szájjal, kényeskedve. Mindegyre mondják: "S'il vous plait." Magyar megfelelője: "Kérem szépen." János atya nagyon bírta. Fel is váltotta beszédjüket. Én meg se próbáltam. Túl lapos volt a szám a francia szóhoz. Utolsó felvonás volt az exitus, vagyis kimenetel Párizsból. A Bogárhátú nagyon nyugtalan volt. Alig várta, hogy induljunk tovább a Loire völgyébe. Előző este megvizsgáltuk a térképen, majd lementünk az utcára: Itt jobbra, itt balra, aztán bele a főutcába, amely kivisz a városból nyugat felé. Reggel, szentmise után bementünk a konyhába, kasmatolni. Ott volt egy atyafi. Mivel civilben volt, nem tudtuk barát-e? Mondtuk: "Egy kis kaffé nem volna-e?" Mondta, hogy "van." Kiszolgált. "Van egy kis sült hús is az estéről," - mondta. János atya franciául kérte: "hoci ide." Mire én magyarul: "ide vele." Így aztán kellően felkészülve az útra, fölnyergeltük a Volkswagent és mentünk. Itt jobbra, itt balra, aztán ráálltunk a főútra. S hát csodák csodája, egész végig, míg a városból kiértünk, zöldre voltak állítva az útkereszteződésekben a jelzőlámpák. Negyed óra alatt kiszaladtunk a városból és fellélegezve, vidáman lovagoltunk tovább.

Következő úti célunk Lourdes volt. Előtte egy kis városban, Tarbesben lakott egy Zsögödből elszármazott úr. Előző nyáron Somlyón járt és meghívott, látogassuk meg őket. Bizony most jól fogott az ismeretség. Két éjszakai szállás, meg ellátás. Szombaton délelőtt Lourdesbe is elkísért, elvezetve olyan helyekre, amit érdemes volt megnézni. Pénteken délután fölmentünk Lourdesbe. A hármas templom alsó folyosóján oltárok voltak elhelyezve, ahol a zarándokló papság a nap bármely órájában misézhetett. Idősebb atyafi volt a sekrestyés. Látszott rajta, hogy kimerült a sok miséztetéstől. Csak úgy megmutatta az irányt mondva, hogy ott megtalálunk mindent. Úgy is volt. Mise után bementünk az alsó templomba. Firgelődtünk-forgolódtunk, el voltunk ámulva a sok új benyomástól. Feltűnt nekem, hogy egy fekete ruhás takarítónő jön-megy, rendezkedik a nép között. Kis idő múlva, hát a takarítónő áldoztatja a híveket. Mondom János atyának: "Odanézz!" Mire ő: "Sok miden furcsaságot meg kell szokni az új világban." Közben annyi látszólagos tekintélyre tettünk szert, hogy megkértek: A szentségimádás befejeztével énekeljük el a Tantum ergot, könyörgéssel és zárjuk be az Oltáriszentséget a szentségházba. Ezen szertartásban én is érvényesülhettem, mint kántor. Szombaton este részt vettünk a Barlangnál végzett nemzetközi rózsafüzéren. A két utolsó tízedet feláldozva, jobban mondva, magunkban végezve megkerültük a templomot és fölmentünk a feljáró magaslatára, hogy jól láthassuk a gyertyás körmenetet az ima befejezése képen. Szép élmény volt. Este tíz óra volt, amire a szállásra értünk.

Vasárnap reggel indultunk tovább, a Pireneusok északi oldalán Spanyol országba. A határon szerencsésen átkelve, mindjárt kezdődött az autósztráda. Számunkra egy újabb riasztós élmény. Úgy történt, hogy juhfejő lyukak voltak az úton keresztül. Egy helyen az volt kiírva: AUTOMATIC. Még ilyenen se mentünk keresztül eddig. Mondom: „Próbáljuk meg automatikusan átmenni.” Odamentünk. Sem jegyadó úr, sem sorompó nem volt, csak piros lámpa. Volt egy vályú, de nem tudtam, mit kell vele csinálni? Mondom: "Menjünk." Elindultunk, s hát valami tülkölő duda ordítani kezdett: "Tí-tű, tí-tű, tí-tű…" Ráléptem a gázpedálra keményen. 100 - 110 km. Nézek vissza a tükörben s hát nem szalad utánunk senki. Csak egy szolgálatos került elő valahonnan, és leállította a tülkölést. Mondom János atyának: "Látod-e, milyen jó, ha egy országban a rendőrök katolikusok? Most éppen a nagymisén vannak." S aztán megnyugodva vonultunk be Spanyolországba. Utunkba eső első nagyváros Burgos volt. János atya próbálkozott szállást szerezni éjszakára. Sikertelenül. Elhatároztuk, hogy tovább megyünk. Beesteledett. Egy parkoló helyen megálltunk. "Kellene egy kis meleg víz, készítsünk egy feketét." János atya vette a termoszt, bement a szemben lévő vendéglőbe és mutogatta, hogy kellene a termoszba valami meleg. A következő képen jelezte: Beledugta mutatóujját az edénybe, majd kihúzta és fújta. Ezt többször megismételte. Megértették, hogy valami meleg kellene. Hoztak egy bögre levest. Nem ezt kér! János atyának eszébe jutott a "Káffé" szó. Hoztak kávét. Ez sem kellett. Végül megsejtették, hogy ennek a másnyelvű turistának meleg víz kell. Adtak meleg vizet. János atya arcán látták a meglégedettséget. De végül is valahogyan megkérdezte ezen jóakaratú embereket. Hogy hívják ezt a meleg vizet? "Agua calida" - volt a válasz. Ezek szerint jobb lette volna románul kérje: "Rog apă caldă." Elkészítettük a kávét s megittuk. János atya mind csak ezt sóhajtozta: "De megszenvedtem érte!" A következő nagyváros Valladolid volt. Egy templom előtt megálltunk. János atya bement, megvárta a szentmise végét és a miséző papnak elmondta nagy bajunkat. Szerencsére a pap tudott valamicskét németül. Kezdtünk megélni. Annál is inkább, hogy a pap a közelben lévő szemináriumnak igazgatója volt. Bevezetett a szemináriumba. Vacsorát adott nekünk, s a Bogárhátút beállíttatta egy garázsba. Szándékunk volt, hogy vonattal menjünk Portugáliába, Fatimába, a nagy távolság miatt. Kikísért az állomásra és útra tett. Két napra kértünk szállást az autónak s négy nap múlva érkeztünk vissza. Már kezdett aggódni értünk. Akkor is adott szállást, jó vacsorával. Sok áldást modtunk a fejére. Reggel korán keltünk s a szeminárium kápolnájában miséztünk. Majd lévén még idő, amíg értünk jön az Igazgató úr, hogy utunkra bocsásson, benéztünk a konyhába, volna-e valami harapni való? S hát csodák-csodája, finom esti maradék, tojásrántottával leöntött kolbászok. Zsemlyeféle is volt mellette. Bekebeleztünk belőle, de nem ettük meg mind. Édes körte is volt, gyümölcsnek. Mire jött az Igazgató úr portát nyitni és kiengedni autóstól, már az ajtóban álltunk, min valami igen pontos emberek. A potya-reggeliről egy kukkot sem mertünk szólni előtte. Nagyon megköszöntük szívességét. Meghívtuk Somlyóra, de tudtuk előre, hogy ebből nem lesz semmi. Azt az üdvös következtetést azonban levontuk, hogy azokkal a rászorulókkal kell igazán jót tenni, akik soha sem tudják viszonozni. Így tette az Igazgató úr is. Evangéliumi cselekedet volt. Most ott folytatom, hogy

Valladolidból vonattal mentünk Fatimába. Egész éjjel utaztunk. Reggel nyolcfelé érkeztünk egy állomásra, ahol ki volt írva: FÁTIMA. Leszálltunk s indulni akartunk a közeli helység felé, de egy idős taxisofőr atyafi elénk állt s mondta: "Sanctuario?" Igent intettünk. Mutatta, hogy szálljunk be. S hát az öreg sofőr egészen más irányba megy, mint a közeli helység. Egy idő után nyugtalankodni kezdtünk, hogy hová visz? Ő megértette nyugtalanságunk okát s mindegyre ismételte: Sanctuário. 25 km. út után valóban Fatimában voltunk. A szent helyen. Azt mondja János atya: "Az öreg legombol egy csomó pénzt rólunk." De, szerencsénkre, nem került sokba. Később is tapasztaltuk, hogy Portugáliában a taxisok nem drágásak. Fatimában az első utunk a magyar paphoz, Kondor Lajos atyához vezetett. Ő el volt foglalva, de gondoskodott szállásunkról és ellátásunkról. Titkárnőjével valami kis kecske autón elvitetett a helybeli szálló házba. Mindjárt kínáltak reggelivel, amit mi igen jó néven vettünk. Az asztalra, középre, ki volt téve egy-egy liter szép piros bor. Mondtam is: "Ez kell a magyarnak!" Mi, bevezetőnek felhajtottunk egy-két pohárral. Jött a kiszolgáló leány s hát méltatlankodó szemeket vetett reánk. Elment, s mondta a többieknek, hogy ezek az urak bévettek a délre kitett borból. Azok is csatlakoztak a méltatlankodó tekintethez. Mi portugálul nem tudtunk, annyit mégis megértettünk, hogy valami szabálytalanságot követtünk el. Mondtam is János atyának: "Nekünk ebédre nem lesz vörös bor!" De, hála Istennek, délig elfelejtették a kiszolgálók a vétséget, s kaptunk vörös bort is. Végeredményben kegyhelyen voltunk s a megbocsátás is kegyelem. Végiglátogattuk a szent helyet. A "Jelenés kápolnájában" miséztünk a szép Kegyszobor előtt. Igazán nagy élmény volt. Utána elvégeztünk egy öttizedes olvasót a kápolna előszobájában. Az ott a szokás, hogy amilyen nemzetiségű csoport van látogatóban, olyan nyelven mondják a rózsafűzért. Előttünk éppen egy német zarándokcsoport volt. Második napon, korán reggel elutaztunk Lisszabonba, a fővárosba. Itt is körbejártunk. Megállapítottuk, hogy ez egy hajdani nagy birodalom gazdag fővárosa volt. Most azonban szegényebb, kopottabb. Fölmentünk egy hegyen lévő nagy templomhoz. Mondták, hogy ebben keresztelték meg Pádovai szent Antalt. Megtudtuk, hogy meg van a szülőhelye is a Szentnek. Megkerestük. Egy kisebb templom, mellette ferences kolostorral. Bementünk a kolostorba. Hát a mi Barátaink laknak ott. Örvendeztünk. Mondtuk, hogy mi is kisebb testvérek vagyunk. Töredezett latinsággal értekeztünk. Honnan valók vagyunk? Romániából, - mondtuk. Elővettek egy nagy világsematizmust, felütötték Rómát, s kezdték böngészni a neveinket. Mondja János atya, hogy nem Róma, hanem Románia. Nehezen, de zöld ágra verdődtünk. S szerencsénkre, megtalálták János atya nevét és adatait a sematizmusban. Én hiányoztam belőle, mert csak a második világháború előtti adatok voltak bejegyezve. Mondták, hogy megválasztották az új Pápát Rómában. Mondták azt is, hogy a ti nemzetetekből való az új pápa. Milyen nemzetiségű, - kérdeztük. Poláká, - válaszolták. Hát mi nem vagyunk polákák, mi hungárézek vagyunk. Romániából és mégis magyarok. Ezt már nehéz volt felfogni nekik. Láttuk, hogy számukra túl messze van Keleteurópa. Levezettek a sekrestyéből egy kripta félébe. S hát ott van a templom szentélye alatt Pádovai szent Antal házának egy szobája. Ez a felírat fölötte: "Hic natus est Sanctus Antonius." Azaz: "Itt született szent Antal." - Megcsodáltuk, fohászkodtunk előtte. Fölmenve a kolostorba, kértünk egy kis ivóvizet, mert nagyon kiszáradtunk a sok vizitációban. Hoztak vizet, de a jóindulatú Házfőnök atya elő vett egy üveg Malagai vörösbort is. Igen jól fogott egy-egy pohár malagai. Amikor, megköszönve a szíves vendéglátást, útra indultunk, valamelyik testvér a megmaradt vörös bort a zsebembe dugta. Nem is tiltakoztam ellene. De a már eddig elfogyasztott vörös bor olyan kegyelmi hatást ért el bennünk, hogy kimenetkor kellett vigyáznunk az egyensúlyra. Kint aztán kifújta a szél. Lementünk a domb alá. Ott volt az állomás. Este 9 órára meg volt váltva a jegyünk. Azt mondja János atya: "Valamit vacsorázhatnánk is indulás előtt." Én is benne voltam. Vettünk a közeli utcai árudában sült halat és hozzá fehér kenyeret. Ropogtattuk a sült halat, s hogy jobban csússzon, nyakon öntöttük a maradék malagaival. Megint beállt a kegyelmi hatás, annyira, hogy alig tudtuk eldönteni, melyik vonatra kell felszállnunk. Ez is megtörtént. Egész éjjel rohant a vonat velünk s jól kivirradt, mire Madridba értünk.

Madrid, a nevezetes, gazdag város. Első utunk a ferences kolostorba vezetett. Bemutatkoztunk. Miután befogadtak, elindultunk városnézőbe. A szép, nagy, ősi templomunkat akartuk megvizitálni. S hát az ajtóban belépti díjat kérnek. Hogy lehet ez? Azt mondják, hogy az 1930-as évek kommunista forradalmában elvette az állam a templomot és a kolostort. Mi már tudtuk, hogy megy ez kommunistáéknál. Frankó visszaadta a kolostort a barátoknak, a templom azonban az állam kezén maradt. Így hát lefizettük a belépti díjat, és ők beengedtek a mi templomunkba. A városban sok híres helyet felkerestünk: A királyi palotát, a Prado múzeumot és az aranyban-gyémántban fürdő dúsgazdagok utcáját. A kincsek ragyogása azonban nem ejtett rabságába minket. Vígan mentünk végig a földi kincsek utcáján. Nekünk lelki kincseink voltak, amit nem cseréltünk volna el az egész utca minden gazdagságával sem. Ezt a moly nem rágja meg, s a tolvajok sem lophatják el. A kolostor a város közepében egy magaslaton áll. Este kiálltam a nyitott ablakba és rémüldözve-gyönyörködve hallgattam a nagyváros, gépek által keltett fortyogását. Jót aludtunk a nagy vedégszobák- ban. Reggel ismét kinyitottam az ablakot. A nagy zaj elült. Csak a korán kelők autóinak morgása hallatszott lentről, az utcákról. Az udvaron kacsasereg állta körül a számukra készített tócsát. Már éppen azon tanakodtak, kezdjék-e a fürdést? Egyszerre csak felhangzott a kiáltás: "Hááp, hááp, hááp…" - kórusban. Én meg örömömben felujjongtam: "Végre, egy igazi hazai hang! Ezt én is megértem." Visszautaztunk Valladolidba és birtokunkba véve az elhagyott Volkswagent, elindultunk délre. Madridon most csak átmentünk. Este felé volt. A város végén autóbuszra várakozó emberek voltak. Lehúztam az ablakot és érdeklődtem tőlük az útirányt: Toledo, Toledo? Nem értették. Az egyik úrnak eszébe ötlött s visszakérdezte: Toleedo? Intettem, hogy azaz. Mutatták, hogy jó felé haladunk, csak ebben az irányban tovább. Ennyire fontos, hová tesszük a hangsúlyt. Toledót meglátogatva, Cordoba felé mentünk tovább. Sevilla és Granada nagy városok megcsodálása után Barcelóna felé tartottunk a Földközi tenger partján. Murcián szálltunk meg a ferenceseknél. A Provinciális atya fiatal, 30 éves barát volt. Az öreg szerzetesek háta mögött suttogták, hogy baszk. Ez úgy hangzik, mintha nekünk román provinciálisunk volna. Számunkra előnyös volt a Provinciális atya léte, mert beszélt németül. Egy fél évet Németországban volt tanulmányi úton. Hogy ez nekünk mit jelentett?! Másnap nyomtuk a gázpedált a tengerparton. Nem sokat álldogáltunk. Barcelona előtt kitértünk Montserrát felé. Mondta János atya, hogy látogassuk meg ezt a híres Mária-kegyhelyet. Menegettünk egy kisebb, jelentéktelenebb útszakaszon. Egy parkolóhelyen megálltunk pihenni, meg az idegeinket kávéval felerősíteni. Elindulás után egyszerre csak elkezdett az autó aljazata kerregni, nyekeregni. Nem tudtuk elképzelni, mi történt? Lassan mentünk tovább, mert lakott hely nem volt a közelben. Így nyekeregtünk be az utunkba eső városba,

Igualadába. Egy vendéglő előtt megálltunk, s János atya akcióba lépett: Bement a vendéglőbe s a pincérektől tudakolta, hol találhatnánk egy autószervizt? Kérdését a következő módon tette fel: Egy papírra lerajzolt egy kört, beléje egy kisebb kört, s közéjük pontokat. Egyik kezét a másikba csavarta és mondta: Krrr, krrr, krrr…Mutatta az ajtó előtt álló szamarunkat. Megértették, hogy a csapággyal lehet valami baj. Leírtak neki egy autószervize címet, de hát az valami Rollsz-rojsz szerviz volt. Szamárkerékkel nem foglalkoztak. Közeledett az este. Valahová el kellet rázódnunk éjszakára. Egy öreg plébános, aki elég jól beszélt latinul, János atya kérésére közbenjárt a helybeli kapucinus kolostor barátainál. Egy atya el is jött és elvezérelt a kolostorukba. Miután igazoltuk magunkat, következett a vacsora. Ez alatt kissé feloldódtunk és meséltünk, - tört latin nyelven, - a mi életünkről és otthonunkról. Szó került arra is, hogy az egyik ottani testvér egyben a templom kántora. János atya rám mutatott és mondta: "József atya otthon a mi kántorunk." Bólintottam, hogy úgy van. Vacsora után mondták, hogy megmutatják a kóruson az orgonát, nézzük meg. A testvér bemutatta tudományát, s azt mondta, lám maga mit tud? Odaültem, és hasdúrból játszottam valamit. Látták, hogy igaz, amit meséltünk. Mondták, hogy énekeljünk is valamit. Mindketten rágyújtottunk: Ó Szent Ferenc, ki fenn az égben…” Nagyon tetszett nekik az ének és szemmel láthatóan megnyugodtak, hogy mi nem világcsavargók vagyunk, szép színben tüntetve fel magunkat. Másnap reggel Barcelonába mentünk vonattal. Vettünk csapágy felszerelést és körbejártunk a hatalmas városban. De csak a közepében. A Sagrada Famiglia csodálatos épülő templomhoz is ellátogattunk, amiért is sokat buszoztunk a külváros felé. Megfordultunk néhány templomban és a Földközi tenger partján lévő Kolumbusz emlékoszlopot is megcsodáltuk. Az oszlopon körben féldomborműveken képekben látható Kolumbusz Kristóf kísérete, hajója, stb. Sok ferences testvér is volt ábrázolva az oszlopon. Ezért mi különös szimpátiát éreztünk iránta. Igualadában addig nyüszkötöltünk, míg egy magányos autószerelő mester elvállalta, hogy segít rajtunk. Volt boldogság, amikor ismét kerregés nélkül szaladt a Bogárhátú! Nekünk sem kellett többet spanyolul kerregnünk, mert másnap elhagytuk szenvedéseink földjét. Induláskor még kiszaladtunk Monserratba, megköszönteni a monserráti Madonnát. Barcelonán csak áthaladtunk, és kora délután átkeltünk a Pireneusok déli csücskénél

Francia országba. A Földközi tenger partján haladtunk Marseille felé. Közben kitértünk Avignon városába, a pápák fogságának helyszínére. A nagy várszerű épületbe benéztünk, de pápa már nem volt benne. Csak az emlékezete. Tovább mentünk Grenobleba, a téli olimpiák hegyei közé. Fölcsipeszkedtünk La Salette hegyére, Mária megjelenésének helyére. 11 km-t mind csak fölfelé emelkedtünk, egy nagyon szűk, aszfaltozott úton. Rövid ájtatoskodás után leszaladtunk a hegyről, mert felhős volt az idő, és ha elkezdene havazni, jaj lenne nekünk. Várhatnók odafenn, míg ismét száraz út lesz. Grenobleból indulva, estére megérkeztünk Svájcba, mégpedig Genf városába. Mit tapasztaltunk itt? Mindenki franciául beszél, minden kiírás franciául van! Mi azt hittük, hogy elhagytuk Francia- országot, hát vége a nyelvnek is. Azután értettük és tapasztaltuk meg, hogy Svájc fele francia, másik fele német és még az olaszoknak is van részük benne. Mindenki ismeri mindhárom nyelvet. Mégsem hánytorgatják nemzeti, többségi mivoltukat. A magas nívójú kultúra terméke ez. Így lehet egymással békében élni. Genfben elhelyeztük a masinát egy emeletes parkoló helyen. Vacsora után egy csomó svájci frankot legombolt rólunk a pincér. Azt mondja János atya: "Ez így nem jó." Másnap az üzletben vettünk élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt, s háromszor is ettünk belőle, annyi pénzért, mint amennyi az esti vacsora ára volt. Szegény vándornak így lehet csak megélni. Másnap reggel kellett fényképet készíttetni az útlevél meghosszabbításához. János atya va-lamerre elment, s én vigyázkodtam a platzon. Valami állomásféle volt ott s hát benne egy automata fényképkészítő felszerelés. Én mesterkedtem, hogyan is kellene készíteni fényképet? Úgy állítottam be a masinát, hogy ha elkattintottam volna a kioldó zárat, a derekamat vette volna le, a fejem s a lábaim nélkül. Figyelte ezt egy helybeli vasutas ember, látta a szerencsétlenkedést, odajött és beállította helyesen a fényképezőgépet. János atya is visszaérkezett. Elkészítettük a fényképeket az útlevél részére, de olyan csúnyára sikerültek, hogy most nem tudnánk érvényesülni velük. Biztosan terroristáknak tekintenének bennünket. Beadtuk a német követségre iratainkat. Elfogadták. Nem tettek megjegyzést a képekre. Pár óra múlva kezünkben volt az útlevél, a belépési engedéllyel Németországba. Végigfurikáztuk Svájcot középen. Sok szép dolgot láttunk. Visszafelé északnyugatra mentünk, a Bodeni tó partján, hogy Schaffhausen közelében keljünk át a határon Németországba. Menet közben megálltunk a tó partján. Csodaszép napos délután volt. A part közelében fehér hattyúk úszkáltak, de nem jutott volna eszünkbe, hogy fogjunk ki vajjegyet elfogyasztásra. T.i. akkor még nem volt divatba jőve, a hattyúhús használata. Később ez is megtörtént, de nem velünk. Mi csak gyönyörködtünk bennük.

Laupertshausenben Hermenegild atya szélesre tárt karokkal fogadott, miképpen a tékozló fiú édesapja, elveszett, de megkerült fiát. Kipihentük magunkat egy hétig, s azután indultunk haza. Természetesen elmeséltünk mindent Hermenegild atyának, amit ő jó szívvel hallgatott. Egy nap és egy éjszaka utaztunk haza. Másnap reggel Máriaradnán voltunk. Szentmise után reggelivel vendégeltek jó hazai testvéreink: Ernő atya és Juvenál testvér. Mi részletesen beszámoltunk hosszú utunkról, nagy lelkesedéssel adva elő élményeinket. Elragadtatva hallgatták. Mikor elbúcsúztunk s jöttünk az ajtón ki, mondom János atya felé félhangosan, de úgy, hogy ők is meghallják: "Egy csomót hazudoztunk. Ha meg akarnak győződni, mennyi volt igaz benne, járjanak utána." Juvenál testvér felindultságában keresett valami fütyköst, hogy lesújtson ránk, de mi hamar kereket oldtunk s elmenekültünk a bosszúállás elől. Hazafelé az úton, találós kérdést tettem fel János atyának: "Mi a különbség kettőnk között itthon és külföldön?" János atya nem tudta, hová akarok kilyukadni a találós kérdéssel. Így én mondtam el a megoldást is: "Itthon János atya hallgat többet, s én beszélek sokat. Külföldön én hallgatok többet, s János atya beszél sokat." "Valóigaz," - mondta János atya. Itthon Istennek hálát adtunk, a Szűzanyának köszönetet mondtunk, hogy olyan hosszú és nehéz utakon megsegített és megoltalmazott minket. Odorik atyának is megköszöntük a helyettesítést, és a szolgálatos leányoknak a helytállást, míg oda voltunk.

Utazás az Egyesült Államokba. Előkészület: 1980. februárjában ki volt tűzve P. Écsy János provinciális atya útja az Egyesült Államokba. De csak egyedül. Akkor volt esedékes az amerikai Kusztódia feloszlatása. János főatya ment volna a szükséges intézkedések megtételére. Miért, miért nem, elmaradt az elutazás. Nyár végén mondja nekem János főatya: "József! Jössz-e Amerikába?" Habozás nélkül válaszoltam: "Főatya! Hason csúszva is, ha lehet!" Ezzel meg volt téve az első lépés. Jött a második: beutazási engedélyt kellett kérni az amerikai követségen. Mindketten leutaztunk Bukarestbe. Megkerestük a követséget. Előadtuk kérésünket. Nemsokára kijött az irodából egy hivatalnok és mondta: "Ez az úr (János főatya), mehet Amerikába, mert van meghívó levele. - Ez az úr (József atya), nem mehet Amerikába, mert nincsen meghívó levele." Apellálási lehetőség nem volt. Lehorgasztott fővel kivonultunk az irodából. "Akkor én sem megyek," - mondta a Főatya. Csigalépcsőkön kellett lemenni. De csak elindultunk. A Főatyában feltámadt a fellebezési érzés. Mondta nekem: "Menjünk vissza." Elővett néhány somlyói látképet, felmutatta az ügyintéző úrnak s azt mondta: "Önök nem tudják, hogy mi olyan helyről vagyunk, hogy a Nagykövetük meglátogatott minket és mi fogadtuk a mi intézményünkben." Elvette a képeket, bement, nemsokára kijött, elkérte az útleveleket. Negyedóra múlva visszakaptuk, benne virított a szép amerikai pecsét, hogy "Szabad az út!" József atyának is! Október elején felnyergeltük, (most már nem a Bogárhátút, hanem a nagy Ladát,) és elindultunk Németországba az előző években kitaposott utakon: Magyarország - Ausztria - Nyugatnémetország. Laupertshausenben, Hermenegild atyánál megpihentünk. Három nap múlva mentünk Solingenbe. Itt engem kórházba dugtak, diszkuszsérv operációra. Az operálás nem fájt úgy, mint az a gondolat, hogy vége az amerikai útnak. János főatya egy hetet várt rám, aztán elrepült Amerikába, azzal a tudattal, hogy én már úgysem tudok elmenni. A kórházból való szabaduláskor érdeklődtem, hogy mehetnék-e én is? Óvatosan el, volt a válasz. A boldogságtól ordítani tudtam volna, de mérsékeltem magam. Négy napot a düsseldorfi ferences kolostorban töltöttem. Ezalatt erősödött a farcsokam. István testvér kivitt a repülőtérre, besegített a váróterembe. A többi ment magától. Kezemben a menetjegy, zsebemben kellő mennyiségű DM és USD. Az óceánjáró Lufthansa, három motoros gép délután 3-kor felröppent, s ment Anglia, Írország, Grönland déli részén, Kanada partjai fölött, New-Yorkba. A felszállás és repülés izgalmasan-borzalmasan gyönyörű volt. De hát én kerestem magamnak. A gépen adtak egy ívecskét, amit ki kellett tölteni, németül, vagy angolul. Egy mellettem űlő német úriember segítségemre sietett és kitöltötte a dokumentumot. Danke schön! Mikor elérkeztünk Kanada partjai fölé, nagyon kezdett rázni a repdesőgép. Mondták, hogy készülődik a leszálláshoz. Hát bizony a 10 kilométer magasságból sokat kellett ereszkednie lefelé. Leszálláshoz készülőben a stewardess kisasszony megjelenik egy tálcával a kezében és mindenkinek kis csomagokat osztogat. Azt gondoltam, híg palacsintát oszt. Nekem is adott. Szerencsémre, nem kezdtem mohón enni a híg palacsintát. Előbb figyeltem, hogy mások mit csinálnak vele. Hát nem palacsinta volt, hanem rétegesen összetűrt és fínom, mentholos anyaggal átitatott géz, amely arra szolgált, hogy a hosszú út alatt lerakodott port, izzadságot letörüljék arcukról, kezükről az utasok. Ezt meg is tettük. Azt hiszem szép látványt nyújtottam volna az utitársaknak, ha el kezdettem volna rágni a híg palacsintának vélt adományt.

New-Yorkban a vámhívatalnál mestic-képű úr ült. Átvette az útlevelet. S kérdezte: "How much time do you stay in America?" Az-az: "Meddig tartózkodik ön Amerikában?" Rámutattam a kitöltött lapocskára és azt mondtam neki székely nyelven: "Ott van az orra előtt leírva. Olvassa el,"- mutoggattam a kitöltött lap felé. El is olvasta és így zárta le a vizsgálatot:"Yes-Yes, OKÉ." Ezzel én be voltam fogadva az Egyesült Államokba. P. Szőcs Dénessel egyeztünk meg telefonon, hogy vár rám a reptéren. Eleget vigyázkodtam, de nem volt sehol. Gondoltam, most én is úgy jártam, mint a székely ember, amikor először utazott fel Budapestre. Kimentem az utcára. Különös látvány tárult szemem elé: akkora autók futkároztak az úton, mint nálunk az egészvágás szekér. Jól meg kellett néznem, melyik az eleje, s melyik a hátulja. Azt figyeltem leginkább, hol van a kormánykereke? - Egyszer csak feltünt Dénes atya. Késett a mikróbusza, amellyel elém jött. Na, mondom, meg vagyok élve! Nem kell többet angolul beszélnem. Hazamentünk Fairfieldbe, a plébániájára. Ez New-Yorktól északra, k.b. 60 km-re volt. Itt töltöttem négy napot. Kedves volt az együttlét. Ő is nagyon örvendett. De beszélgetés közben előjött a képzelgés pisztolyos betörőkről, nagy rablásokról. Oda, a plébániára is három héttel azelőtt tört be egy tolvaj. A televízióban gyermek-rémfilm ment. Úgy belém szállt a borzongás, hogy éjszaka csak az egyik szememet húnytam le, mint a nyúl a barázdában. A másikkal figyeltem a mozgást. Egyszóval képzelődtem. Elgondoltam: Istenem, otthon, ha nyomorúságban is, de milyen biztonságban élünk! Majdnem honvágyam támadt. De még hátravolt tíz nap, amit Amerikában kellett töltenem. Egy este mondta Dénes atya: "maradj itt, nézzed a televíziót. Én bemegyek a szomszédba." Beváltottam ajánlatát, néztem valami horrorfilmet. Időközben nagyot reccsent a folyosón az emeletre vezető falépcső. Megrémülve lestem, jön-e be a pisztolyos cowboy. Hát nem jött, de a recsegés-ropogás mindegyre ismétlődött. Életemben annyi borzalmat nem éltem át. Dénes atya, úgy látszik jól érezte magát a szomszédban, mert csak két óra múlva jött vissza. Elmondtam neki, mit szenvedtem e két óra alatt. Ő így nyugtatott meg: "Hátha itt kellene élj egész életedben?" "Nem volna kívánatos" - mondtam. Négy nap után Dénes atya levitt autóval a La Guardia reptérre. Meváltotta a jegyet

Clevelandba, s utamra bocsátott. Újra csak angolul kellett a repülőn gesztikuláljak, de szerencsémre, nem tartott sokáig. Clevelandban megint csak nem várt senki. Kimentem a reptér elejibe, s elkezdtem gyalogolni egyfelé. S hát egyszer csak ellenkező irányban igen integet két alak, közelebb megyek s hát János főatya az, meg egy testvér a youngstowni zárdánkból, ahová magam is igyekeztem. Egy órás autós utazás után megérkeztünk kolostorunkba, ahol György atya volt a házfőnök. Szeretettel fogadott. Az idős atyák és testvérek ugyancsak örvendeztek. Mi még inkább. Megtekintettük a kolostort, majd a templomot, amelyet az amerikai magyarok számára "Csíksomlyói Segítő Mária" templomnak neveztek el. Pünkösd-kor ide zarándokoltak az európai pokolból kimenekült búsmagyarok. A Kegyszobornak a "Consolatrix of Afflicted" nevet adták, vagyis a Szomorúak Vigasztalója. A templom mellett parkolóhely van, 100 személyautó számára. A kolostorhoz és a templomohoz, mely egybe van épülve, egy 30 Ha-s terület tartozik, szép, fiatal fenyő- és lomberdővel. Nagyon kellemes volt benne sétálni. Még szabadtéri oltár és hozzá való szabad terület is volt, nagyobb ünnepek esetére. Az első napok sok látnivalóval és vigasztalások közepette teltek el. Délben nagy megütközésünkre azt mondták: "nincs ebéd." "Hogy lehet ez? Ebben az országban, ahol annyi ennivaló van, hogy alig győzik fogyasztani. Itt ne lenne ebéd?" Meggyőztek arról, hogy ennivaló van, de nincsen szakácsnő, aki elkészítse. Csak délután 4-kor jön be, s amikor készen lesz, akkor eszünk. Így aztán estefelé ebédeltünk, este 9-kor vacsoráztunk. Mondták, hogy ők mind öreg szerzetesek, s jó is ha nem esznek sokat. Nekünk, mint vendégeknek illett alkalmazkodni a fennálló kolostori rendhez. Meg is tettük.

Ismét mondták: "ha már itt vagytok, lássatok valami csodálatosat. Menjetek el a Niagara Víze-séshez." Szívesen beleegyeztünk. Másnap reggel 7 órakor indultunk Dunai Árkád testvér kormányzása alatt, György atya szép, fekete, új Ford autójával. Kevés volt a benzin az autóban. Mondta Árkád testvér, sebaj, veszünk a városvégi benzinkútnál. A kút azonban zárva volt. Hát elindultunk. Mentünk is vagy fél óráig, de egyszer egy nagy mezőben, az autósztrádán elkezdett fulladozni, rángatódzni a szép masina, s mi abban a helyben maradtunk. Azt mondja a testvér: "vajon, mi baja van?" Felnyitottam a kapákot, de ott annyi keresztül-kasul fekvő drót és egyéb vezeték volt, hogy az én Volkswagenhez szokott szemem nem tudott eligazodni. Mondom, hogy biztosan kifogyott a benzin. A testvér félre húzott a mellékvonalra, bekapcsolta a négy pillogtató jelzőlámpát. Azt mondta: "Meglátjátok, jön egy rendőri járőrautó s az kisegít a bajból. Kora reggel volt. Mondom, hogy "integessen az átmenő autóknak, hátha valaki megkönyörül rajtunk." Azt mondja: "Hogyne! Nem áll meg senki. Az utonálló rablók is igy tesznek." Egyszer csak a túlsó oldalon átszaladt egy rendőrautó. Nemsokára mögénk került, s érdeklődött, mi a baj? Panaszunkra vette a mobilt, ha az volt, hívta a legközelebbi útmenti autószervicet. Jött egy huzattatásra is berendezett autó szerszámokkal és benzinnel. Be töltött 5 liter benzint. "Ezzel elérik a legközelebbi benzinkútat." Elszámolás: a benzin ára 2,5 Dollár, kiszállás 20 Dollár. Szerencsére a testvér zsebe megbírta. Elérkezünk Niagarához. De elébb vagy 10 km-rel már ködpárafelhő emelkedett a magasba. Azután rémséges nagy zúgás. Én már láttam csorgót a szenttamási hegyekben, de akkorát soha. Lefényképeztük magunkat előtte. Aztán bejelentkeztünk egy hajócskára, amely bevitt a Patkóba, a vízesés alá, amennyire csak lehetett. Itt már meg is ízleltük a párát, úgy csapott be, szemünkbe-szánkba. Már-már felborított a fodrózó áradat, de a hajókormányos visszafordult, s mi boldogan szabadultunk meg a "nagy vizektől". Azt mondja a testvér: "Menjünk át Kanadába, Torontóba. A vámnál azt mondjuk, hogy a kanadai oldalon lévő, kacsalábon forgó vendéglőbe megyünk, megnézni arról az oldalról a vízesést. Onnan nézve különösen szép." Mikor aztán átmentünk a határon, Torontó szép városáig meg sem állunk. Ő már megtette ezt. Átmentünk Niagara patakán egy nagy hidon, de a vámvizsgáló hivatal nem adott engedélyt tovább menni. Így utaztunk be mi is Kanadába 100 méterre a határtól, vízum nélkül. Még jó, hogy visszaengedtek. Buffaló külvárosában megtekintettük a csodálatosan nagy, szépen beredezett aquáriumot. Három delfin fickándozott egy nagy üvegbazinban. Csodálatos volt. Egy értelmes vízi kacsa, meghúzta a csengő lelógó bőrnyelvét, jelezve, hogy kezdődik az előadás. Volt egy kisebb növetelű fóka, aki különböző mutatványokat csinált: labdával az orrán egyensúlyozott, a kacsát rendre utasította, firgett-forgott a talajon s végül önmagát megtapsolta első lapát-lábaival. Majd jelentkezett idomítójánál a halpórcióra. Csíki ember szemének mindez csodálatos volt. György atya még meghordozott Cleveland városában, azután Youngtownban is. Megvendégelt - de azt már délben - ,egy vendéglőben. Akkora porciót adtak, hogy a mi szociálista koszthoz idomult gyomrunk nem tudta befogadni. Azon ugyancsak elcsodálkoztam, hogy a fekete kávét nagyon hígra főzték, s még abba is tejszínt töltöttek. A presszós főzést nem ismerték, nem is gyakorolták. Dehát, ahány ház, annyi szokás…

Eljött az elutazásunk ideje Youngstownból. Washington felé tartottunk. Nagy repülőgép nem indult ebből a városból. Ezért feltuszkoltak egy kétmotoros, légcsavaros, kisebb repülőre. Alulról szálltunk fel, ahol a lúdnak a tojástartója van. Lajtorján mentünk fel, s aztán felhúzták, majd Pittsburgh-ban leeresztették a lajtorját. Itt már egy becsületesebb sugárhajtásúra szálltunk és azzal mentünk Was-hingtonba. De még el kell mondanom, hogy a kis gép úgy rázott, mintha macskaköves úton ment volna. Az izgalom ölt meg. El lehet képzelni, mekkora öröm volt 20 percnyi út után kiévickélni ebből a légi talicskából. Amikor Pittsburgh fölött repültünk, János főatya megemlékezett arról, hogy valamikor az 1900-as évek elején édesapja itt dolgozott bizonyos időt, mint vendégmunkás. Majd hazament és nemsokára elhunyt. Az ötszemélyes nagycsaládot Édesanyja nevelte fel.

Washingtonban Dömötör János ferences atya várt a reptéren. Előre való megegyezés alapján, mi papi gallérban utazunk. Ez lesz ismertető jegyünk. Amikor kiszálltunk a gépből, a váróteremben Dömötör atya már távolról integetett nekünk. Kérdeztük, honnan ismert föl? Azt mondta: Két ilyen nagytermetű alakot várt. Hát mi voltunk azok. Autóval a fővároson keresztül elvitt a jeruzsálemi fe-rencesek kolostorába. Ez a kolostor egyenesen Jeruzsálemhez tartozik. Habitusukon jeruzsálemi kereszt volt mintázva. Jól fogadtak. Egy kicsit megcsodáltak s aztán folytak az események tovább. Mi körbejártuk a templomot. Először belül, s aztán kívül. Az előtte lévő tér alatt alagsor volt, ahol a Szentföld nevezetes helyei ki voltak alakítva. Így pl: Názáret, Betlehem, Golgota, Szent Sír, stb. Másnap a reggeli programok után Dömötör János atya elvitt jelesebb helyekre, a fővárosban. Kezdődött azzal, hogy a kocsiszín alatt volt 3 autó. Beültünk egyikbe. Nem gyúlt be. Átvángliztunk egy másikba. Az elindult. Hát ilyen a ferences közösségi autó! Jártunk a Capitoliumban. Csodálatos volt kívülről, de belülről is. Meglátogattuk a híres Arlingtoni katonatemetőt. Néhai John Fritzgerald Kennedy elnök egyszerű sírján csak a neve, dátumai állottak és egy gázlángnyelv folytonosan égett. A népek úgy látogatták a jeles sírt, mint egy kegyhelyet. A Névtelen Katona síremléke előtt fegyveres őrség állt. Azoknak félóránkénti őrségváltása igencsak látványos volt. Ezek után felkerestünk egy repülő- és űrhajó kiállítást a főváros közepében. Megsimogattuk azt az űrrakétát, amely elsőnek járt az űrben. Közelről szemlélhettük azt az űrmodult, amely leszállott a Hold felszínére, és onnan visszajött. Űrhajósok is voltak mellette, de nem élő formában, csak kitömött alakban: a ruházatuk bemutatása okából. Majd bevezettek egy moziterembe, ahol háromdimenziós filmet vetítettek. Úgy tűnt, mintha repülőgépben utaznánk és szállnánk sziklás hegyek és felhőkarcolók között s minden pillanatban repülnénk neki. Ugyancsak fogódzkodtunk a szék karjába, és a gyengébb szívűek még jajongtak is. Végül örvendtünk, hogy nagyobb baj nélkül katapultáltunk, kijőve a moziból. Azt még megfigyeltem, hogyan beszélnek a washingtoni emberek amerikaiul: széles szájjal, höngörgetve a szavakat, s közben lepcsegett az ajkuk. Megállapítottam: ilyen csúnyán beszélni nem hallottam más helyen, amerre jártunk. Ezt már igazán nem tudtam volna megtanulni. Nem is akartam.

Lejárt a washingtoni látogatásunk. Megköszöntük a kolostori szállást, Dömötör János atyának a kalauzolást, és elutaztunk vonattal Bridgeportba. Gyorsvonattal utaztunk. Nagy városok mellett vezetett el utunk, mint pl. Philadelphia, Trenton, Jersey City. Ezen világvárosok mellett megszemlélhettük a vonatról, egyik odalon felhőkarcolókat, másik oldalon nyomortanyás szegény viskókat, egymáshoz épülve, csak egy-egy utca választotta el egymástól a negyedeket. A nagy gazdagság, s a végtelen szegénység. Ilyesmiről csak mások elbeszéléséből hallottunk régebben. A vonat száguldott szá-razföldön, tengeröblök mellett. Amikor New Yorkhoz közeledtünk, mondom János főatyának: "Na, most már megnézem a newyorki felhőkarcolókat közelebbről." Hát a vonat kapta magát és bebújt a föld alá, úgy, hogy a város túlsó végén bújt ki. A "Füstbe ment terv" jutott eszembe. A nagy világvárosi állomás is a föld alatt volt. Valamiképpen eljutottunk Fairfieldbe, Dénes atyához. Egynapi pihenő után újra útra keltünk. Most már igazán New-Yorkba. Mentünk megint a bridgeporti állomásra. Éppen képviselőkampányolás volt. A jelölt úr megállt az állomásra vezető út közepén és minden átmenővel kezet fogott. Mikor mi odaértünk, Dénes atyáék kezeltek vele, de én átsurrantam a háta mögött. Gondoltam, velem úgy sem ér semmit. Tovább lépve egy úr s egy nagysága fekete kávét osztogatott minden átmenőnek. Ezt az alkalmat már nem sikkasztottam el, mert ugyancsak kellett a frissítő, amikor ilyen nagy város látogatására indulunk. New-York szép, nagy város. Meg se próbálom leírni, mert sok papír kellene a kiadásához. Egyedül azt említem meg, hogy amikor a szent Patrik székesegyházat látogattunk, amely csodaszép neogót stílusban épült, a tornya 100 m. magas, a mellette lévő felhőkarcoló kétszer olyan magas volt. Ezt látva felmérgelődtem: "Mi a csodáért nem vettetik el azt nagy házat mellőle? Valósággal elcsúfítja!" De hát én már nem tudtam segíteni a bajon. Egyébként autóbusszal jártuk végig a jelentősebb városrészeket. Egy félnéger spíker mikrofonba mondta a látnivalókat, de sajnos, angolul. Az én kezemben volt egy turisztikai kalauz, abból tájékozódtam. Minden csodálatos volt. Dénes atyának megköszöntük a szíves vendéglátást, kalauzolást, elbúcsúztunk tőle és Amerikától.

Este, lámpagyújtáskor futott ki a repülő velünk a légbe. Hogy telt, hogy nem az éjszaka, egyszercsak azt láttuk, hogy virrad, s mi ereszkedünk le a düsseldorfi repülőtérre. Lementünk Solingenbe, megtaláltuk sértetlenül a nagy Ladát s leutaztunk Laupertshausenbe, Hermenegild atyához. Jól kipihentük magunkat.

Azt mondja János főatya: "Nekem van még egy útitervem Rómába." Mivel én soha életemben a jónak elrontója nem voltam, azt feleltem: "Menjünk el oda is." De, mivel nem volt annyi idő, hogy autóval menjünk, hát a repülőt választottuk úti eszközül. Münchenből indultunk, s Rómában leszálltunk. Az ablakból láttam a Vatikán állam egész területét, a szent Péter templomot és az előtte fekvő teret. Csodálatos látvány volt. Maradt még egy kis idő körbejárni a Csizmában. Így voltunk Monte Cassino hegyén, Lorettó kegyhelyen és Ravenna ősi nagy városában. Minden felé tömérdek szépség, élmény. Ravennában több templomban ősi mozaik képek láthatók. Különösen a szentélyekben. Egy gigszer itt is történt, amit nem hagyhatok ki úti élményeinkből. Azt mondja János főatya: "Van ott fennebb egy szép templom. Keressük fel." El is mentünk, de egy kicsit többet kellett gyalogolnunk. Megérte. Vissza felé menet jött egy villamos féle. Mondta János főatya: "ugorjunk fel erre." Felugrottunk, de jegyet nem vettünk. Jött a kalauz. Intem neki, hogy ott hátul van egy magas úr, annál van a jegyem. János főatya bűnbánattal kinyögte olaszul, hogy nincs jegy. (Mivel civílben voltunk, nem látszott rajtunk, hogy ferencesek vagyunk. Nincs pénzünk. Nem is árultuk el kilétünket.) Mondta a kalauz, hogy jön egy állomás, ott szálljunk le, s vegyük meg a jegyet. Jött velünk, s míg nem látta kezünkben a jegyet, nem bocsátott el. A villamos is állt addig. Végül is megszabadultunk szerencsésen. Istennek hálát adtunk, aztán vettünk az utcai árusnál két porció sültgesztenyét, elfogyasztottuk abban a helyben, megittunk egy pohár sört, és ezzel meg volt az aznapi vacsora. Visszautaztunk Rómába. Részt vettünk a szerdai kihallgatáson, amikor János főatyát lefényképezték a Szentatyával. Több helyen ismeretes ez a felvétel. Aztán szaladtunk a reptérre. Alig értük el. Az Alpok fölött vissza szálldostunk Münchenbe, onnan Laupertshausenbe, vonattal. Kis pihenő után, egy reggel úgy elindultunk hazafelé, hogy

másnap reggel Máriaradnán voltunk. Ernő atya szívesen fogadott. Juvenál testvér, - mivel előző alkalommal elvesztettük előtte a becsületet, amikor az úti élmények elbeszélése után azt mondtam, hogy ha nem hiszi, járjon utána, - most már előre kijelentette: "sokat ne meséljünk, mert ő úgy sem hiszi el." Még el kell mondanom, hogy a nagylaki vámnál erősen megvizsgáltak, nem hoztunk-e valami amerikai árut. Nem találtak semmi rendkívülit. De mi sem adtuk oda az előre elkészített tiszteletbeli csomagot, akkori szokás szerint. Mondtuk egymás között: "ha ti boldogok voltatok azzal, hogy minket így megforgattatok, hát mi sem adunk semmit. Az elkészített német bort, megisszuk mi." Meg is tettük.

Ekkora út után el lehet képzelni, mekkora öröm volt épen, egészségesen hazaérkezni. Az itthoniak is boldogok voltak. Megköszöntük Istennek, hogy megsegített útjainkon. A Szűzanyának, hogy megoltalmazott minden veszedelemtől. Odorik atyának, hogy helyt állt, amíg mi csavarogtunk, Rómuáld testvérnek, a szolgálatos leányoknak, Manyinak és Margitnak, hogy őrizték és gondozták a tűzhelyet, amíg mi odavoltunk. Örök hála és dicséret a mindenható Istennek, minden jótéteményéért most és mindörökké. Ámen.